NEGYEDIK FEJEZET

melyben megtudjuk, hogyan állta meg Monty Hayward a helyét

Amikor az Angyal kiröpült a hotel nyitott ablakán, Monty Hayward feltűnő fürgeséggel ragadta meg a földre terített bandita revolverét. Aztán galléron fogta a fegyver tulajdonosát és a nappaliba ráncigálta, ahol még égett a villany. Itt aztán módszeresen kezdte hátráltatni a sebesült harcos felgyógyulását azzal, hogy egy jókora díványt húzott oda és szelíden elhelyezte a bandita kebelén. Majd cigarettára gyújtott és komoran nézett Patríciára, aki követte a szomszéd szobából.

– Miért nem sikoltozik vagy miegymás? – kérdezte mogorván. – Határozottan könnyítene vele az érzéseimen. A lány nevetett.

– Nem lenne hasznosabb valamit kezdeni Ethelberttel?

– Micsoda, ezzel az undorító hústömeggel? – Monty a gengszterre pillantott, akinek nyögései kezdtek kevésbé szívet tépőek lenni, amikor megbénult légzőszervei kínosan visszacsikordultak a normális működés felé. – Talán igaza van. Mit csináljunk vele? Lőjük szitává?

– Talán megkötözhetnénk.

– Értem. Az ember cafatokra hasítja a függönyt és fütyül a költségszámlára…

– Simon táskájában van egy jókora kötél – szólt Patrícia nyugodtan. – Ha vár egy pillanatig, idehozom.

Eltűnt a hálószobában s néhány pillanat múlva vastag, erős kötéllel tért vissza. Monty óvatosan vette át.

– El tudom képzelni, hogy nincs olyasmi a világon, amit az Angyal ne vinne magával, ha útra kel – jegyezte meg pesszimistán. – Ha a szekrénykofferében akad egy akasztófa is, a rendőrséget sok fáradságtól kímélhetjük meg, mihelyt elfogtak.

A bandita még mindig nem volt olyan állapotban, hogy komoly ellenállást fejthessen ki. Monty igyekezett felidézni emlékezetében vitorlás kirándulásait s a különböző tengerészcsomókat hozzáidomítani az emberi test formáihoz s nagyon jó munkát végzett. Miután áldozata a káromkodó tehetetlenség állapotába került, leporolta nadrágját s ismét Pathez fordult.

– Úgy emlékszem, a következő programpont a szájbetömés – mondta. – Ért valamit hozzá?

– Már láttam néhány esetet – szólt a lány közömbösen. – Adja csak ide a zsebkendőjét… s a másikat is, a szivarzsebéből.

A vonagló fogoly fölé hajolt, a káromkodás hörgő gurgulázássá halkult. Monty elismerő csodálattal figyelte.

– Tudja, erre én nem lettem volna képes – mondta. – Pedig egész életemben ilyesmiket szerkesztettem. A cikkek soha nem adnak pontos részleteket. Csak annyit mondanak: „Muszkli Miska megkötözte foglyát és betömte a száját” – ennyi az egész. Hol tanulta ezt?

Patrícia nevetett.

– Simon tanított meg rá – mondta egyszerűen. – Ha van valami, amit utál, hát az az ügyetlenség. Egyszer magyaráz meg valamit s azt kívánja, hogy az ember egész életén át emlékezzék rá. Az ember agyának lábujjhegyen kell ágaskodnia attól a pillanattól kezdve, hogy felébred, egészen addig, amíg ágyba nem kerül. Ő maga is ilyen s mindenkinek ilyennek kell lenni. Majd megbolondultam, amíg megszoktam; s akkor kezdtem belátni, hogy egész életemben félálomban jártam, mint az emberek nyolcvan százaléka. Simonnak természetesen igaza volt.

Monty odament az asztalhoz és italt töltött magának.

– Új szempontok egy kalandor életében – mormolta. – Arról nem beszélt soha, mit tegyen az ember, ha egy szállodában magára maradt egy hullával az ágyon és egy banditával a dívány alatt?

– Ez – szólt a lány nyugodtan – a kezdeményezés elemi gyakorlatai közé tartozik.

– Hát, egy kis kezdeményezés nem ártana – ismerte el Monty. – Simon talán egy hétig is elmarad és Stanislaus illatossá válhat.

Elgondolkozva ment vissza a hálószobába s azt kívánta: bár érezne illő csüggedést. Két órával ezelőtt csöppet sem vágyódott volna arra, hogy ilyen helyzetben találja magát. Négy év a francia hadszíntéren lelkes értékelését keltette benne a béke előnyeinek. Többször mondta az Angyalnak, hogy mindig örömmel hall vagy olvas izgalmas kalandokról, de ami őt illeti a karosszékben is elég kalandot talál. S ha már ilyesmibe becsalják, szerette volna, ha fokozatosan történik. Mondjuk, eleinte egy kis áruházi tolvajlás vagy egy zsebtolvajjal töltött délután hosszú időre kielégítette volna kalandvágyát.

De most, hogy önhibáján kívül nyakig belekerült a pácba, amelyben a hullák és megkötözött banditák gyors elintézése elemi gyakorlatnak számít – rájött, hogy határozottan érdekli a dolog. Hiába próbálta magát meggyőzni, hogy ez az érdeklődés beteges valami. Csaknem professzionista közönnyel kutatta át Weissmann ruháit s néhány iratot magával hozott a nappaliba.

– Amíg maga, kedves Pat, gondolkozik a kellő kezdeményezésen – mondta –, nem ártana, ha megtudnánk egyet-mást Stanislausról.

Patrícia odaállt mellé s vállán át nézte a papírokat. Néhány, erősen illatosított, rózsaszínű levélpapírra írt levél került elő, melyek Heinrich Weissmann-nak szóltak, Döme, Boulevard de Montparnasse, Párizs címre s melyekben nem volt semmi érdekes. Egy kétezer márkás hitellevél, amelyet a Dresdner Bank kölni fiókja adott ki; egy hálókocsijegy Zürichből Milánóba, s egy bázeli szálloda kifizetett számlája.

– Annyi biztos, hogy igyekezett lerázni magáról az üldözőit – szólt Monty. – De mást aligha árul el.

– No és ez? – kérdezte Patrícia, az egyik rózsaszínű borítékra mutatva.

A boríték hátán ceruzajegyzet.

Zr 12, H Königshof.

– Hotel Königshof, tizenkettes szoba – fordította le Monty. – Úgy látszik, éppen ide tartott.

A lány ajkába harapott.

– Szörnyű véletlen találkozás lenne…

– Nem tudom. Ezek a szétmázolt betűk, az ember telefonálás közben ír így, Stanislausnak értesítést kellett kapnia arról, hogy hol adja át a zsákmányt. És semmiféle ok nincs arra, hogy mért ne lehetne ez az a hely. Mérföldnyi körzetben ez a legelőkelőbb szálloda – egy bandavezér bizonyára ezt választaná főhadiszállásának… – Monty megfordult székén és sokatmondóan nézett a lányra: – Hátha a nagyfőnök éppen a fejünk felett ült?

Patrícia felugrott.

– De hiszen épp ezt csinálta, ha ez a cím helyes! A tizenkettes szoba az első emeleten van. Amikor ideérkeztünk, a tizenegyes számot ajánlották nekünk, de Simon nem akarta elfogadni. A tizenkettest próbálta megkapni, amelyik előtt tűzbiztonsági lépcső vezet kívülről, de azt tegnap már lefoglalták…

– Emiatt igazán nem kell izgulni – nyugtatta meg Monty. – Ha ez igaz, csak annyit jelent, hogy újabb banda rohanhat be ide bármely másodpercben, néhány újabb gyilkosságot elkövetni.

– Felszaladok a külső lépcsőn s megnézem, mi van odafönt!

Monty őszinte elképedéssel nézett a lányra.

Az első pillanatban azt hitte, hogy csak kérkedik. Ösztönösen levont jókora százalékot abból a kurta leírásból, amit Patrícia az Angyal könyörtelen nevelési módszeréről adott. De most látta a mosoly vakmerőségét, amely a friss szájon ragyogott, a karcsú test mohó életerejét, a kék szempár elszánt ragyogását; és a gúnyos megjegyzés torkán akadt. Mosolygott.

– Ha nem haragszik, megmondom – szólt nyugodtan. – Simon átkozottul szerencsés. Egyébként nem fog felszaladni a külső lépcsőn, mert én szaladok fel.

Kilépett a pázsitra, megtalálta a tűzbiztonsági lépcsőt s felkapaszkodott a keskeny vasfokokon. Az első emeleten csak egyetlen ablak volt, amely körülbelül megfelelt a keresett lakosztálynak s nem szűrődött belőle fény. Megállt a lépcsőn s azon töprengett, hogy mit tegyen most. Hajnali homályban felkapaszkodni egy kellemetlenül veszedelmes vaslépcsőn egy szoba kikémlelésére s aztán azzal a tapasztalattal térni vissza, hogy ablaka is van – ezt rendkívül hülye eljárásnak találta. S innen nem látott semmit a szoba belsejéből. Csak egyetlen választása volt – titokban bejutni a szobába.

Szerencsére az egyik felső ablak nyitva volt s azon keresztül kinyithatta az alsót is. Némán imádkozva mászott be. Remélte, hogy ha bajba kerül, sikeresen tudja majd színlelni a részegséget.

Úgy érezte, hogy minden mozdulata alapjában rendíti meg a szállodát. Zsebében úgy csörömpölt az aprópénz, mint valami harangjáték, ruhája úgy suhogott, mint őserdő a viharban s lélegzése elég hangosnak látszott, hogy Csipkerózsikát is felébressze. Mindenünnen a börtön tátongott feléje. Szinte hallotta már a zárak kattanását…

Ekkor ballába valami keménységbe ütközött. Tapogatózni kezdett és rájött, hogy egy feldőlt székkel találkozott. Zavartan pislogott a homályba, amíg az ágy fehér körvonalait ki nem vette. Pár pillanatig feszülten figyelt, aztán hirtelen elszánással átrohant a szobán és meggyújtotta a villanyt…

Három perc múlva már ismét Patríciánál volt.

– Nem állítom, hogy értem a mai eseményeket – mondta –, de föntről kirepült a madár. Még pedig sietve, mert a kabátját és a nyakkendőjét is hátrahagyta.

– De… de hátha a fürdőszobába ment? – csodálkozott Patricia.

– Nem hiszem, hacsak az éjszakát nem óhajtja ott tölteni. Ajtaja csukva volt, a kulcs az ágy melletti asztalon hevert. Ez a diadalmas következtetés…

A lány töprengve ült le a díványra. Ezen gondolkozni kell… Egy dolog azonban nyilvánvaló volt s nemsokára ki is mondta.

– Annyi biztos, ha tétlenül ülünk itt, egyenesen kínálkozunk céltáblának.

– Nézze, Pat – szólt Monty Hayward és a kandallónak támaszkodott –, több tűz között vagyunk. Ne felejtse el, hogy a rendőrség nem rajong értünk. S az ilyen pácban a legfontosabbnak az látszik, hogy az embernek menekülési útja legyen. Mit szólna ehhez az Angyal?

– Azt, hogy a fő dolog: az ember ne hagyjon nyomot maga után.

– Helyes. Az egyetlen komoly nyom a szomszéd szobában fekvő hulla. Bármi történik, őt nem hagyhatjuk odabent. S minthogy tudjuk, hová készült és az út szabad, a legjobb lenne, ha segítenénk célját elérni.

Patrícia elgondolkozva nézett rá.

– Azt akarja mondani, felszállítani az emeleti szobába?

– Igen. Törődjön vele az a banda, amelyhez tartozik. Ideje hogy ők is törjék a fejüket.

– No és Ethelbert? – mutatott a lány cigarettájával a fogolyra.

– Tegyünk mellé egy kést, aztán bízzuk sorsára. Még ha el is csípik, akkor sem hiszem, hogy kinyitja a száját. Elsősorban, Stanislaus úgy látszik nem volt jóbarátja – amellett a rejtély tisztázása közben arról is számot kellene adnia, hogy ő mit keresett itt, amit aligha talál könnyű feladatnak.

Az érvelés tökéletesnek látszott. Maga Patrícia sem tudott helyesebbet ajánlani s belátta, hogy minden elmulasztott pillanat csak növeli a veszélyt.

Előrement a hálószobába s villanylámpát szedett elő, hogy Montynak segítsen kísérteties munkájában. Szerencsére külsőleg alig vérzett az áldozat s az ágynemű nem is lett véres. Monty felemelte a merev testet és szó nélkül kiment. A lány hátramaradt és kisimította a paplant meg a lepedőt.

Monty Hayward érzései, miközben másodszor mászott fel a tűzbiztonsági lépcsőn, kissé zűrzavarosak voltak. Tisztára logikai alapon azt bizonygatta magának, hogy halálosan fél; de ez az érzés valahogy nem fért össze lelkének egy másik rétegével, amely remekül mulatott. Azt kérdezte magától: talán mégis elmulasztott valamit azzal, hogy állandóan tisztességes életet élt; s aztán arra emlékeztette magát, hogy mások által elkövetett gyilkosságért akasztófára kerülni nem olyan tapasztalat, amit nem lenne előnyösebb elmulasztani. Ünnepélyesen megfogadta: ha legközelebb meglátja, amint egy ártatlan külsejű kis emberre útonálló banda támad, udvariasan megemeli kalapját s továbbvonul; és ugyanakkor meglehetős önelégültséget érzett, hogy ellenfelével oly simán elbánt. Mindez roppant zavaros volt; s némi kétséggel ugrott be a fenti szobába merev terhével – vajon ugyanaz az ember ő, aki két órával ezelőtt békésen sörözgetett Brennössl-ben?

Egy pillanatnyi gondolkozás után a kis embert lefektette a felfordított szék mellé, megdörzsölte a széket kabátujjával, hogy az esetleges ujjlenyomatokat eltüntesse s aztán megvizsgálta művét. Elég meggyőzőnek látszott… És akkor történt, hogy a Számonkérő Angyal megborzongott trónján és feldöntötte a tintatartót – mert Monty Hayward művére pillantott és… vigyorgott!

Aztán eloltotta a villanyt. Átvetette magát az ablakpárkányon és csaknem ujjongó fürgeséggel kapaszkodott lefelé a lépcsőn.

Három foknyira volt már a lépcső aljától, amikor árnyék mozdult alatta a sötétségben s rekedt hang kérdezte.

– Wer da?

Montyban megdermedt a lélek. Aztán lelépett a fűre.

– Ha… halló… öreg karalábé! – dadogta és nagyot csuklott. – Nem jönnyöü az az ésszaka? Te vagy a világiótorony őre? Mer ha te vagy…

Lámpás villant arcába s elképedt kiáltást hallott.

– Gott is Himmel! Der Engländer, der mich in den Fluss geworfen hat…

Monty megértette ezt a kiáltást és tágra nyitotta száját.

S most, mint régebben Simon Templarral történt, az erény megmaradt rongyait egyszerre letépte róla az indulat. Ha a vérpad a végzete, ám legyen. Felégette maga mögött a hidakat.

Felemelte karját és félreütötte a lámpást. Közben látta a férfi viharvert arcát, akit a hídon elintézett. Fél szeme kidülledt, zúzott szája kiabálni akart. Monty erejének minden csöppjét összeszedte s belepréselte abba a balhorogba, amely az ellenfél hegyes állát célozta meg s hallotta, amikor a derék ember összecsuklott, akár egy letaglózott ökör.

Monty felemelte és bevitte a lakosztály nappali szobájába. Monty mosolygott. Nagyon meg volt a bal horogütéssel elégedve.

– Épp idején léptünk működésbe – mondta. – Ez a szálloda kezd egészségtelen lenni.

A lány csodálkozva nézett rá.

– Hát ez honnan került elő?

– A vaslépcső alján várt rám. Azok közül való, akiket a folyóba dobtunk. Azt hiszem, el tudom képzelni, mi történhetett. Ha a rendőrség arra várt, hogy Stanislaust elcsípje, biztosan a fölöttünk lakó úriember is éppúgy érdekelte. Amint jelentést tettek a rendőrfőnökségen s ruhát váltottak – láthatja, hogy ennek a fickónak szűk az egyenruhája – iderohantak. A másik két fickó valószínűleg a szállodai igazgatósággal tárgyal s az ajtót akarja betörni. Ezt a fickót a kertben hagyták, nehogy az, akit keresnek, az ablakon át álljon odébb.

Patricia cigarettát vett elő és nyugodtan gyújtott rá.

– Ha ennek a fickónak túlságosan szűk az egyenruhája – jegyezte meg csöndesen –, magára éppen ráillenék.

Monty felhúzta a szemöldökét. Egy pillanatnyi hallgatás után fürkésző pillantást vetett az eszméletlen rendőrre. Amikor ismét felnézett, szeme csillogott.

– Az Angyal is ezt csinálná? – kérdezte tréfásan.

– Más utat nem látok – bólintott a lány.

– Hát akkor megpróbáljuk.

Letérdelt és vetkőztetni kezdte a rendőrt. A nadrágot felhúzta a sajátjára, kabátja szárát is belegyűrte – minthogy nem szeretett volna végképp megválni saját öltözékétől – s addigra Patrícia már készen várta a zubbonnyal. Tökéletesen ráillett kabátja fölé. Monty átváltozott.

Éppen a nehézkes kardszíjat csatolta fel, amikor megszólalt a telefon.

– Ha az Angyal – mondta Monty –, mondja meg neki, hogy soha többé nem akarok vele beszélni.

Patrícia odarohant a készülékhez.

– Hello, Simon! Hol jártál?… Ó, ne bolondozz, fiacskám. Tudnunk kell, gyorsan… Hát a rendőrség itt van… A rendőrség – azok az emberek, akiket te meg Monty a folyóba dobtatok. Maradj már nyugton, hadd mondjak el mindent…